A nácik nem tudtak megváltoztatni

Hermine Liska elmondása alapján

GONDTALAN gyermekkoromnak hirtelen vége szakadt, amikor 1938-ban Adolf Hitler és náci pártja vette át az irányítást Ausztria felett, ahol éltem. Az iskolában elvárták a gyerekektől, hogy „Heil Hitler!”-rel köszönjenek, náci dalokat énekeljenek, és lépjenek be a Hitlerjugendbe. Én határozottan megtagadtam, hogy bármi ilyesmiben részt vegyek. Hadd fejtsem ki, miért.

Négy bátyámmal Karintiában, a St. Walburgen nevű faluban nőttem fel. A szüleim, Johann és Elisabeth Obweger földműveléssel foglalkoztak. Apukám 1925-ben Bibelforscher, azaz Bibliakutató lett (így ismerték akkoriban Jehova Tanúit). Édesanya 1937-ben keresztelkedett meg. Kicsi koromtól kezdve a bibliai alapelvekre neveltek, és megszerettették velem Istent és a teremtésművét. Megtanították például, hogy egyetlen embert sem imádhatunk, hiszen Jézus Krisztus ezt mondta: „Jehovát, a te Istenedet imádd, és egyedül neki végezz szent szolgálatot” (Lukács 4:8).

A szüleim nagyon vendégszeretőek voltak. Sokszor láttunk vendégül másokat, és jó néhány béres élt együtt a héttagú családunkkal. Gyakran beszélgettünk érdekes bibliai témákról, és rengeteget énekeltünk, ami egyébként még mindig szokás Karintiában. A mai napig szívesen gondolok vissza azokra a vasárnap délelőttökre, amikor a családunk körülülte az asztalt a nappaliban, és együtt tanulmányoztuk a Bibliát.

A szabadságot felváltja a félelem időszaka

Még nem voltam nyolcéves, amikor Németország bekebelezte Ausztriát. Attól kezdve egyre nőtt a nyomás, hogy az emberek eleget tegyenek a náci párt követeléseinek. Például minden állampolgártól elvárták, hogy „Heil Hitler!”-rel köszönjön. Én nem voltam hajlandó erre, mivel a német „Heil” szó megmentést jelent, és nem akartam Hitlernek tulajdonítani a megmentést. Tudtam, hogy nekem Jézus Krisztus a Megmentőm (Cselekedetek 4:12). A tanárok és az osztálytársaim folyton gúnyoltak az álláspontom miatt. Tizenegy éves koromban az iskolaigazgató megfenyegetett: „Hermine, visszaküldelek az első osztályba. Nem tűrök az osztályomban efféle makacsságot!”

Mivel a bátyáimmal semmiképpen sem voltunk hajlandók Hitlert éltetni, apát bíróság elé idézték. Alá kellett volna írnia egy nyilatkozatot, amelyben megtagadja a hitét, és arra kötelezi magát, hogy a náci ideológia szerint neveli a gyermekeit. Nem írta alá a papírt, ezért elszakítottak tőle és anyától minket, gyerekeket, és én egy átnevelő intézetbe kerültem úgy 40 kilométernyire az otthonunktól.

Borzasztóan hiányzott a családom. Sokat sírtam. A nevelőnő rá akart kényszeríteni, hogy  lépjek be a Hitlerjugendbe, de nem adtam be a derekam. Amikor a náci zászló előtt kellett tisztelegni, néhány lány megpróbálta feltartani a jobb kezemet, de nem sikerült nekik. Ugyanazt éreztem, mint Isten régen élt szolgái, akik kijelentették: „Elképzelhetetlen, hogy mi elhagyjuk Jehovát, és más isteneket szolgáljunk” (Józsué 24:16).

A szüleimnek megtiltották, hogy meglátogassanak, de azért titokban találkoztunk, amikor iskolába mentem, vagy az iskolánál. Ezekből a rövid beszélgetésekből sok erőt merítettem, hogy hűséges tudjak maradni Jehovához. Egy ilyen alkalommal kaptam apától egy kis Bibliát. Gondosan elrejtettem az ágyamban. Olyan jó volt olvasni, bár csak titokban tudtam elővenni. Egyszer majdnem rajtakaptak, de még idejében sikerült becsúsztatnom a takaróm alá.

Egy zárdába kerülök

Mivel sehogy sem tudtak átnevelni, arra gyanakodtak, hogy még mindig a szüleim befolyása alatt állok. Ezért 1942 szeptemberében vonatra tettek, és Münchenbe, Németországba küldtek. Az Adelgunden nevű katolikus iskolába kerültem, amely zárda is volt egyben. Sajnos az apácák megtalálták a Bibliámat, és elkobozták.

Ettől függetlenül elhatároztam, hogy ragaszkodom a hitemhez, és nem vettem részt az egyházi szertartásokon. Amikor elmondtam az egyik apácának, hogy a szüleim minden vasárnap olvastak nekem a Szentírásból, meglepetésemre visszaadta a Bibliámat. Úgy tűnik, elgondolkodott azon, amit mondtam. Sőt, azt is megengedte, hogy felolvassak neki a Bibliából.

Az egyik tanárnő egyszer megjegyezte:

– Hermine, te szőke és kék szemű vagy. Német vagy, nem zsidó. Jehova a zsidók Istene.

– De hát mindent Jehova alkotott! Ő mindnyájunk Teremtője – válaszoltam.

Az igazgató is megpróbált nyomást gyakorolni rám. Ezt mondta:

– Gondolj arra, Hermine, hogy az egyik bátyád bevonult. Követhetnéd a jó példáját!

Tudtam, hogy az egyik bátyám katona lett, de nem állt szándékomban ugyanerre az útra lépni.

 – Én nem a bátyám követője vagyok, hanem Jézus Krisztusé.

Az igazgató erre megfenyegetett, hogy pszichiátriára küld, és meg is kért egy apácát, hogy vigyen el. De aztán meggondolta magát.

1943 nyarán München bombázása miatt az Adelgundenbe járó gyerekeket vidékre vitték. Akkoriban gyakran eszembe jutott, hogy mit mondott anya: „Ha arra kerül a sor, hogy elszakítanak minket egymástól, és még a leveleimet sem kapod meg, ne felejtsd el, hogy Jehova és Jézus akkor is veled lesz. Ők soha nem hagynak el. Csak mindig imádkozz!”

Végre hazamehetek

1944 márciusában visszakerültem az Adelgundenbe. Szinte éjjel-nappal az óvóhelyen voltunk, olyan heves volt a bombázás. Közben a szüleim újra meg újra kérelmezték, hogy visszakaphassanak. Végül 1944 áprilisának a végén megengedték, hogy hazatérjek.

Az igazgató ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem:

– Ha hazaértél, írjál nekünk, Hermine. És maradj olyan, amilyen vagy.

Teljesen megváltozott! Később megtudtam, hogy nem sokkal a távozásom után kilenc lány és három apáca életét vesztette egy bombázásban. Olyan szörnyű dolog a háború!

Máskülönben boldog voltam, hogy újra együtt lehetek a családommal. A háború még javában folyt, amikor 1944 májusában megkeresztelkedtem egy fürdőkádban, annak jelképeként, hogy átadtam magam Jehovának. 1945-ben, amint a vihar lecsendesedett, elkezdtem a teljes idejű szolgálatot, hogy minél több embernek elmondhassam a jó hírt Isten Királyságáról, mely az emberiség egyedüli reménye a tartós békére és biztonságra (Máté 6:9, 10).

1950-ben megismerkedtem Erich Liskával, egy bécsi származású Jehova Tanújával. Erich utazószolga volt, ami azt jelenti, hogy gyülekezeteket látogatott meg, hogy bátorítsa őket. 1952-ben összeházasodtunk, és egy rövid ideig elkísértem Erichet az utazómunkában.

1953-ban megszületett az első gyermekünk, és később még két gyermekünk lett. Hogy eleget tudjunk tenni a nevelésükkel járó felelősségnek, abbahagytuk a teljes idejű szolgálatot. Megtanultam, hogy Isten soha nem okoz nekünk csalódást, ha ragaszkodunk hozzá. Mindig megadja a szükséges erőt. Soha nem hagyott magamra. 2002-ben elvesztettem drága férjemet, és azóta különösen érzem, hogy Jehova vigaszt és erőt ad nekem.

Visszagondolva az életemre, nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy már kicsi koromban megszerettették velem Istent és az írott Szavát, mely az igazi bölcsesség kútforrása (2Timóteusz 3:16, 17). De leginkább Jehovának vagyok hálás, aki napról napra erőt önt belém, hogy meg tudjak birkózni a nehézségekkel.

[Oldalidézet a 19. oldalon]

„Én nem a bátyám követője vagyok, hanem Jézus Krisztusé”

[Kép a 19. oldalon]

A családommal a földünkön St. Walburgenben

[Képek a 19. oldalon]

A szüleim, Elisabeth és Johann Obweger

[Forrásjelzés]

Mindkét fotó: Foto Hammerschlag

[Kép a 20. oldalon]

A férjemmel, Erichhel