21. fejezet

Mindezt hogyan finanszírozzák?

NYILVÁNVALÓ, hogy a Jehova Tanúi által végzett munka pénzt igényel. A Királyság-termek, kongresszusi termek, fiókhivatalok, üzemek és Bétel-otthonok építése pénzbe kerül, és további pénz szükséges azok fenntartásához. Költségekbe kerül a Biblia tanulmányozásához szükséges irodalom kiadása és terjesztése is. Mindezt hogyan finanszírozzák?

A Jehova Tanúi munkáját ellenző személyek alaptalan spekulációkat tettek közzé ezzel kapcsolatban. A bizonyítékok áttekintése azonban azt a választ támogatja, melyet maguk a Tanúk adnak. Mi ez a válasz? A munka legnagyobb részét önkéntesek végzik, akik nem várnak és nem is kívánnak anyagi ellenszolgáltatást szolgálataikért, a szervezeti kiadásokat pedig önkéntes adományokból fedezik.

„A belépés díjtalan. Nincs pénzgyűjtés”

Az Őrtorony egészen korai, már a második kiadásában 1879 augusztusában Russell testvér kijelentette: „Hisszük, hogy a »Sioni Őrtorony«-nak JEHOVA a támogatója, és mindaddig, amíg ez igaz, ez a folyóirat sohasem fog emberektől kéregetni vagy emberekhez folyamodni támogatásért. Amikor az, Aki mondja: »A hegyek minden aranya és ezüstje az enyém«, nem gondoskodik többé a szükséges pénzalapról, megértjük majd, hogy ideje megszüntetni a lap kiadását.” Ezzel összhangban, Jehova Tanúi nem koldulnak pénzt az irodalmukban.

Az összejöveteleikre is az érvényes, mint az irodalmukra. A gyülekezeteikben vagy a kongresszusaikon nincsenek érzelmi jellegű felhívások az adakozásra. Nem hordanak körbe perselyeket; nem osztanak ki borítékokat, hogy abba tegyék a pénzt; nem küldenek pénzt kérő leveleket a gyülekezeti tagoknak. A gyülekezetek sohasem folyamodnak jótékony célú szerencsejátékhoz vagy sorsolásokhoz, hogy pénzt szerezzenek. Már 1894-ben, amikor a Watch Tower Society utazó szónokokat küldött ki, ezt az értesítést tette közzé mindenki javára: „Értessék meg kezdettől fogva, hogy ez a Társulat sem nem hatalmaz fel, sem nem hagy jóvá gyűjtögetést vagy más pénzkéregetést!”

Így újkori történelmük nagyon korai időszakától fogva, a röplapok és a nyilvánosságot Jehova Tanúi összejöveteleire meghívó, más nyomtatványok ezt a jelmondatot tartalmazták: „A belépés díjtalan. Nincs pénzgyűjtés.”

Az 1914-es év elejétől kezdve a Bibliakutatók színházakat, valamint más előadótermeket béreltek, hogy odahívják a közönséget „A teremtés története  képekben” című film megtekintésére. Ez egy négyrészes bemutató volt, összességében nyolcórás, amely hanganyaggal ellátott diafilmekből és mozgóképekből állt. Csupán az első évben emberek milliói látták Észak-Amerikában, Európában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Bár némely színháztulajdonos felszámított költségeket a lefoglalt ülőhelyekért, a Bibliakutatók sohasem kértek belépődíjat. Nem rendeztek gyűjtögetést sem.

Később a Watch Tower Society több mint 30 éven át működtette a WBBR-rádióállomást New Yorkban. Jehova Tanúi más állomások százainak a szolgáltatásait is felhasználták arra, hogy bibliai oktatóprogramokat közvetítsenek. De ezeket a közvetítéseket sohasem használták fel arra, hogy pénzt kolduljanak.

Hogyan jutnak akkor hozzá azokhoz az adományokhoz, melyekkel tevékenységüket finanszírozzák?

Önkéntes adományok által támogatva

A Biblia ad erre példát. A Mózesi Törvény alatt voltak bizonyosfajta önkéntes hozzájárulások. Más hozzájárulások viszont kötelezőek voltak a nép számára. A tized, vagyis a tizedrész megadása a megkövetelt adományok egyike volt (2Móz 25:2; 30:11–16; 4Móz 15:17–21; 18:25–32). A Biblia azonban azt is megmutatja, hogy Krisztus betöltötte a Törvényt, és Isten véget vetett annak; így a keresztényeket nem kötik annak szabályai. Ők nem adnak tizedet, s arra sincsenek kötelezve, hogy egy meghatározott összegű vagy egy különleges időben bármiféle más hozzájárulást adjanak (Máté 5:17; Róma 7:6; Kol 2:13, 14).

Ehelyett arra buzdítják őket, hogy fejlesszék ki a nagylelkűség és bőkezűség szellemét, utánozva azt a csodálatos példát, amelyet maga Jehova és az ő Fia, Jézus Krisztus adtak (2Kor 8:7, 9; 9:8–15; 1Ján 3:16–18). Így az adakozásra vonatkozóan Pál apostol ezt írta a Korinthusban levő keresztény gyülekezetnek: „Kiki a mint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Amikor tudomást szereztek a szükségletről, az a ’szeretetük valódiságának próbáját’ jelentette számukra, amint azt Pál magyarázta. S még ezt is mondta: „Mert ha a készség megvan, a szerint kedves az, a mije kinek-kinek van, és nem a szerint, a mije nincs” (2Kor 8:8, 12; 9:7).

Ennek fényében érdekes Tertullianus magyarázata az olyan emberek által megtartott összejövetelekre vonatkozóan, akik az ő napjaiban (kb. i. sz. 155-től 220 utánig) igyekezték gyakorolni a keresztényiséget. Ezt írta: „Még ha van is valamiféle pénzesláda, az nem a belépődíjakért fizetett pénzt tartalmazza, mintha a vallás [üzleti] szerződés ügye lenne. Havonta egyszer minden  ember hoz némi csekély pénzt — vagy bármikor, amikor kívánja, és csakis akkor, ha kívánja és ha teheti; senki sincs erre kényszerítve; ez önkéntes felajánlás” (Apology, XXXIX, 5). Azóta viszont a kereszténység egyházai évszázadokon át a pénzt gyarapító mesterkedés minden elképzelhető formáit megragadták, hogy finanszírozzák tevékenységüket.

Charles Taze Russell visszautasította, hogy az egyházakat utánozza. Ezt írta: „Az a véleményünk, hogy a különböző koldulási eszközök által, Urunk nevében összegyűjtött pénz sértő és elfogadhatatlan számára, és nem hozza sem az adományozókra, sem az elvégzett munkára Urunk áldását.”

Ahelyett hogy megpróbálta volna azok kegyeibe hízelegni magát, akik gazdagok, Russell testvér érthetően kijelentette az Írásokkal összhangban, hogy az Úr népének többsége szegény lesz e világ javait illetően, de gazdag lesz a hitben (Máté 19:23, 24; 1Kor 1:26–29; Jak 2:5). Ahelyett hogy a pénz szükségességét hangsúlyozta volna a bibliai igazság terjesztése érdekében, a szeretet szelleme kifejlesztésének fontosságára irányította a figyelmet, az adni akarásra, és a vágyra, hogy segítsünk másokat, különösen azáltal, hogy megosztjuk velük az igazságot. Azoknak, akik rátermettek voltak a pénzszerzésre, és azt állították, hogy ha elsősorban az üzleti életnek szentelnék magukat, akkor anyagilag többet tudnának adakozni, Russell testvér azt mondta, hogy jobb lenne, ha korlátoznák a pénzszerző tevékenységet, és önmagukat, valamint idejüket az igazság terjesztésének szentelnék. Jehova Tanúi Vezető Testületének még ma is ez az álláspontja. *

A tényleges gyakorlatban mennyit adnak az emberek? Amit adnak, az a személyes döntésük. Az adakozást illetően azonban meg kell jegyezni, hogy Jehova Tanúi nem csupán az anyagi javak vonatkozásában gondolkoznak. Kerületkongresszusaikon 1985—86-ban e téma „Tiszteljük Jehovát értékeinkkel” címmel került megtárgyalásra (Péld 3:9). Kihangsúlyozták, hogy ezek az értékek nemcsak az anyagi javakat foglalják magukban, hanem a fizikai, elmebeli és szellemi vagyont is.

Még valamikor 1904-ben Russell testvér rámutatott, hogy az a személy, aki teljesen odaszentelte (vagy ahogy most mondjuk, átadta) magát Istennek, „az már mindenét amije van, az Úrnak adta”. Tehát most már úgy kell „tekintenie magát, mint akit az Úr a személy saját ideje, befolyása, pénze stb. sáfárának nevezett ki, és mindegyikőjüknek arra kell törekednie, hogy a legjobb képessége szerint használja fel ezeket az adottságokat a Mester dicsőségére”. Majd hozzátette, hogy a felülről való bölcsesség által irányítva „azt veszi majd észre magán, hogy — annak arányában, ahogyan az Úr iránti szeretete és buzgalma az Igazság ismerete és az Igazság szellemének elnyerése által napról napra nő — egyre több és több időt, befolyásából egyre többet és többet, és egyre több és több rendelkezésére álló eszközt az Igazság szolgálatára fog szentelni” (Bibliai tanulmányok, „Az új teremtés” 344—345. oldal).

 Azokban a korai években a Watch Tower Societynek volt egy úgynevezett Torony Traktátus-pénzalap alapítványa. Mi volt az? A következő érdekes részletek voltak írva annak a levélpapírnak a hátoldalára, melyet Russell testvér szokott néha használni: „Ez a pénzalap azoknak a szabad akaratú felajánlásait tartalmazza, akiket táplál és erősít a »kellő időben kapott eledel«, amelyet a [Watch Tower Society által rendelkezésre bocsátott] fenti kiadványok mint Isten eszközei tárnak most a felszenteltek elé az egész világon.

Ezt a pénzalapot állandóan arra használjuk, hogy a ZION’S WATCH TOWER [Sioni Őrtorony] és az OLD THEOLOGY TRACTS [Régi teológiai traktátusok] ezreit küldjük szét díjmentesen, melyek a legalkalmasabbak az új olvasók számára. A DAWN [Hajnal] sorozat puha fedelű kiadványainak terjesztésében is segít, támogatva azokat — kolportőröket és másokat —, akik készek arra, hogy terjesszék. Bizonyos »szegényalapot« is biztosít, amelyből az Úr minden gyermekét — aki a kora, betegsége vagy más ok miatt képtelen előfizetni az ŐRTORONY-ra — díjmentesen látjuk el, azzal a feltétellel, hogy minden év elején küld egy levelet vagy egy levelezőlapot, amelyben jelzi kívánságát és fizetőképtelenségét.

Soha senkit nem kértünk arra, hogy járuljon hozzá ehhez a pénzalaphoz — minden adománynak önkéntesnek kell lennie. Az apostol szavaira emlékeztetjük olvasóinkat (1Kor 16:1, 2), és megerősítjük azokat, mondván, hogy azok, akik képesek adni, és adományoznak is arra, hogy terjesszék az igazságot, biztosan visszakapják szellemi kegyekben.”

Jehova Tanúinak az Isten Királysága jó hírének hirdetésével kapcsolatos világméretű tevékenységét továbbra is önkéntes adományok támogatják. A Tanúkon kívül sok értékelést mutató érdeklődő tartja kiváltságnak, hogy önkéntes hozzájárulással támogassa ezt a keresztény munkát.

Az összejöveteli helyiségek helybeli finanszírozása

Jehova Tanúi minden gyülekezetében vannak megfelelő adományládák, ahová az emberek — ha szeretnének és tudnak is adni — mindazt az adományt elhelyezhetik, amelyet kívánnak. Ezt bizalmas módon kezelik, úgyhogy általában mások nem tudják, hogy mit adományoz valaki. Ez csak az adományozó és Isten ügye.

Nem kell meghatározott illetményt fizetni, bár egy összejöveteli hely fenntartása pénzbe kerül. Ezen szükséglet kielégítése végett tájékoztatni kell a gyülekezet tagjait. Több mint 70 évvel ezelőtt Az Őrtorony világossá tette, hogy az adományokat illetően ne hangozzék el kéregetés vagy unszolás — csupán a tények egyszerű és őszinte bejelentése. Ezzel a nézőponttal összhangban a gyülekezeti összejöveteleken nem gyakran kerülnek szóba anyagi jellegű ügyek.

Néha azonban vannak különleges szükségletek. Lehet, hogy tervezik egy Királyság-terem felújítását, bővítését, vagy talán egy új építését. Azért, hogy megtudják, mennyi pénzalap áll majd rendelkezésre, a vének megkérhetik a gyülekezet tagjait, hogy írják fel egy papírlapra, személy szerint valószínűleg  mennyivel tudnának hozzájárulni az építkezéshez, vagy milyen összeget tudnának rendelkezésre bocsátani éveken keresztül. Továbbá a vének megkérhetik az egyéneket vagy családokat, hogy írják fel egy papírra, érzésük szerint Jehova áldása mellett mennyivel tudnának hozzájárulni hetente vagy havonta a pénzalaphoz. Nevet nem kell a papírra írni. Ezek nem kötelezvények, de alapul szolgálnak egy megfontolt tervezéshez (Luk 14:28–30).

Libériában a tarmai gyülekezet valami más módon jutott hozzá a szükséges pénzalaphoz. A gyülekezetben néhányan rizst termeltek egy Tanú számára annak földjén, mialatt ő egy egész évet arra szentelt, hogy fákat vágott ki, és kézifűrésszel deszkákat készített, melyeket aztán eladtak, hogy pénzhez jussanak az építkezésük számára. A suriname-i Paramaribón az egyik gyülekezetnek bár meg kellett vásárolnia az anyagokat, de nem kellett pénzt adnia a telekre, mert egy Tanú odaajándékozta a telkét Királyság-terem számára, és csak azt kérte, hogy az ő otthonát helyezzék át az ingatlan hátsó részébe. Tokióban (Japán) a rendkívül magas ingatlanárak megnehezítették a gyülekezeteknek, hogy telekhez jussanak Királyság-termek építése céljából. Azért, hogy segítsenek e probléma megoldásában, számos család felajánlotta, hogy használják erre a célra azt a telket, melyen a saját otthonuk épült fel. Egyszerűen csak azt kérték, hogy miután otthonuk helyére egy új Királyság-terem épült, a felső szinten egy lakást biztosítsanak számukra.

Amint a gyülekezetek növekedtek és különváltak, az egy területen levők gyakran igyekeztek segíteni egymásnak, hogy megfelelő Királyság-teremhez jussanak. A nagylelkű szellem ellenére még valami másra is szükség volt. Az ingatlanok értékei és az építkezési költségek ugrásszerűen megemelkedtek, és az egyes gyülekezetek gyakran lehetetlennek találták, hogy megküzdjenek ezzel. Mit tehettek?

Az 1983-as „Királyság-egység” kerületkongresszuson a Vezető Testület körvonalazott egy elrendezést, mely a 2Korinthus 8:14, 15-ben levő alapelv alkalmazására szólított fel, s amely arra buzdítja azokat, akik többlettel rendelkeznek, hogy engedjék át azt másoknak, akiknek hiányuk van, hogy így „egyenlőség legyen”. Így azoknak, akiknek kevés van, nem lesz annyira kevés, hogy az meggátolja őket azon erőfeszítéseikben, hogy Jehovát szolgálják.

Minden gyülekezetet megkértek arra, hogy gondoskodjanak egy „Hozzájárulások a társulati Királyság-terem alap számára” feliratú ládáról. Minden, amit ebbe a dobozba tesznek, csak erre a célra lesz felhasználva. Az egész országban összegyűjtött hozzájárulás így rendelkezésre áll majd, hogy pótolja azon gyülekezetek hiányát, melyeknek nagy szükségük van Királyság-teremre, de a helyi bankok feltételei miatt nem tudnak lépéseket tenni. Miután a Társulat körültekintően megvizsgálta, hogy hol van valóban a leginkább szükség Királyság-termekre, kezdett pénzt rendelkezésre bocsátani azoknak a gyülekezeteknek, melyeknek szükségük volt arra, hogy építsenek vagy más módon szerezzenek új Királyság-termet. Amint egyre több hozzájárulást kaptak, és a kölcsönöket visszafizették (azokban az országokban, ahol ezt tehették), még több gyülekezetet tudtak segíteni.

 Ez az elrendezés először az Egyesült Államokban és Kanadában működött, azóta pedig kiterjedt Európa, Afrika, Latin-Amerika és a Távol-Kelet több mint 30 országára. 1992-re ezen országok közül csupán nyolcban 2737 Királyság-terem létrehozásához, 3840 gyülekezet elhelyezéséhez nyújtottak segítséget a rendelkezésre bocsátott pénzzel.

Még az olyan országokban is, ahol nem volt ilyen elrendezés, de sürgető szükség volt Királyság-termekre, és helyileg nem tudták finanszírozni, a Vezető Testület igyekezett egyéb intézkedéseket hozni, hogy gondoskodjon segítségről. Így kiegyenlítődés jött létre, úgyhogy akiknek kevés volt, sem volt túl kevés.

Terjeszkedésről gondoskodva a világközpont számára

A világközpont működéséhez is pénzalapra van szükség. Az első világháborút követően, amikor a Watch Tower Bible and Tract Society hasznosnak találta, hogy maga nyomtassa ki és kösse be saját könyveit, olyan elrendezést dolgozott ki, hogy a szükséges gépi berendezést magánszemélyek — Jehovát szolgáló társak — nevére vásárolta meg. A Társulat, ahelyett hogy egy kereskedelmi társaság hasznára fizetett volna a könyvek előállításáért, ezt az összeget minden hónapban arra használta fel, hogy csökkentse vele a felszerelésért járó adósságot. Amint ennek a haszna realizálódott, a nyilvánosság számára készült sok irodalom költsége körülbelül a felére csökkent. Ezt azért tették, hogy a jó hír prédikálását előmozdítsák, s nem azért, hogy a Watch Tower Societyt gazdagítsák.

Néhány éven belül nyilvánvalóvá vált, hogy nagyobb létesítményekre van szükség a világközpontban azért, hogy a Királyság prédikálásának egész földre kiterjedő munkájára gondot fordítsanak. Amint a szervezet nőtt, és fokozódott a prédikálótevékenység, újra meg újra szükségessé vált ezeknek a létesítményeknek a bővítése. Ahelyett hogy a bankokhoz fordult volna a szükséges pénzalapért a főhivatal irodáinak és üzemeinek, valamint a New Yorkban és környékén levő kiszolgáló létesítményeknek a bővítése és felszerelése érdekében, a Társulat a testvéreknek elmagyarázta, hogy mire van szükség. Ezt nem gyakran, mindössze 12 alkalommal tette meg a több mint 65 év folyamán.

Nyomatékos kérés sohasem történt. Mindenkit megkértek, aki adományozni akart, hogy tegye meg. Akik azt választották, hogy pénzt kölcsönöznek, azokat arról biztosították, hogy ha egy váratlan és sürgős szükség adódna, a kölcsönadott pénzüket visszafizetik, ha azt kérik. A dolgok ily módon való kezelésében a Társulat arra törekedett, hogy ne okozzon semmilyen nehézséget azoknak a személyeknek és gyülekezeteknek, amelyek kedvesen pénzt bocsátottak rendelkezésre. Azzal a támogatással, melyet Jehova Tanúi a hozzájárulásaik által adnak, a Társulat még minden kölcsönt vissza tudott fizetni. A Társulatnak küldött ilyen hozzájárulásokat nem veszik magától értetődőnek. Amennyire csak lehetséges, kifejezésre juttatják elismerésüket levelekkel és az értékelés másfajta kinyilvánításaival.

A szervezet munkáját nem gazdag adakozók csoportjának az adományai tartják fenn. A legtöbb hozzájárulás olyan egyénektől származik, akiknek  csak szerények az anyagi javaik — sokuknak nagyon kevés van e világ javaiból. Vannak közöttük kisgyermekek, akik ily módon akarnak részt venni a Királyság-munka támogatásában. Mindezen adományozók szívét a Jehova jósága iránti mély értékelés indítja, és az a vágy, hogy segítsenek másoknak megismerni kegyes gondoskodásait. (Vö. Márk 12:42–44.)

A fióklétesítmények bővítésének finanszírozása

Amint a Királyság-prédikáló munka nagyobb méreteket ölt a világ különböző részein, a szervezet fióklétesítményeit is szükséges bővíteni. Ez a Vezető Testület irányítása alatt történik.

Így, a németországi fiókhivatal javaslatainak áttekintése után, 1978-ban irányelveket adtak egy alkalmas ingatlan felkutatására, majd egy teljesen új komplexum építésére. Képesek voltak a német Tanúk gondoskodni az ezzel járó költségekről? Erre lehetőségük nyílt. Az építkezés befejezésekor, 1984-ben Seltersben, a Taunus-hegység nyugati szélén fekvő fiókhivatal erről számolt be: „Jehova Tanúinak tízezrei — gazdagok és szegények, fiatalok és idősek — dollármilliókkal járultak hozzá, hogy segítsenek az új létesítmények kifizetésében. Nagyvonalúságuk eredményeként az egész építkezést be lehetett fejezni, anélkül hogy kölcsönt kellett volna felvenni világi ügynökségektől, vagy anélkül hogy adósságba kellett volna kényszerülni.” Továbbá, a Német Szövetségi Köztársaságban minden 7 Tanú közül 1 kivette részét a tényleges építési munkából Seltersben.

Más országok némelyikében a helyi gazdasági helyzet vagy Jehova Tanúinak anyagi helyzete nagyon megnehezítette, sőt lehetetlenné is tette, hogy a munka irányításához szükséges fiókhivatalokat vagy üzemeket építsenek, hogy helyi nyelveken adjanak ki bibliai irodalmat. Az országban élő Tanúk lehetőséget kaptak arra, hogy megtegyék azt, amire képesek (2Kor 8:11, 12). A pénz hiánya egy országban viszont nem akadályozhatja meg a Királyság-üzenet terjedését, ha máshol rendelkezésre állnak a szükséges anyagiak.

Így, mialatt a helyi Tanúk megteszik, amit tehetnek, a világ nagy részén a fióképítkezésekhez szükséges pénz jelentős részét a más országokban élő Jehova Tanúinak adományai szolgáltatják. Így volt ez Dél-Afrikában 1987-ben, Nigériában 1990-ben és a Fülöp-szigeteken 1991-ben elkészült nagy komplexumok építésével kapcsolatban is. Ez volt a helyzet Zambiában is, ahol a leendő nyomdai létesítmények 1992-ben még építés alatt voltak. Hasonlóképpen történt sok kisebb méretű építkezés esetében, például 1985-ben Indiában, 1986-ban Chilében, 1987-ben Costa Ricában, Ecuadorban, Guyanában, Haitiban és Pápua Új-Guineában, 1988-ban Ghánában és az 1989-ben Hondurasban folyt építkezésekkel kapcsolatban is.

Némely országban azonban a testvérek meglepődtek azon, hogy helyileg mit voltak képesek megvalósítani, amikor Jehova megáldotta egyesített erőfeszítéseiket. Az 1980-as évek elején például a spanyol fiókhivatal létesítményein egy nagyobb bővítést terveztek megvalósítani. A fiókhivatal megkérte a Vezető Testületet, hogy bocsássa rendelkezésükre a szükséges anyagiakat.  Akkoriban azonban más irányú, nagyobb kiadások miatt ilyen segítség nem állt rendelkezésre. Ha alkalom adódik, a spanyol Tanúk a viszonylag alacsony jövedelmük mellett, képesek-e előteremteni a megfelelő pénzt egy ilyen vállalkozáshoz?

A helyzetet kifejtették előttük. Boldogan jöttek ékszereikkel, gyűrűikkel és karkötőikkel, hogy ezeket pénzre lehessen váltani. Amikor egy idős Tanútól megkérdezték, hogy biztosan oda akarja-e adományozni a nehéz aranykarkötőt, melyet elhozott, ezt válaszolta: „Testvér, ez sokkal jobban kifizetődik majd egy új Bétel esetében, mint az én csuklómon!” Egy idős testvérnő egy köteg dohos papírpénzt szedett elő, melyet éveken át lakása padlója alatt tartott elrejtve. Házaspárok azzal a pénzzel járultak hozzá, melyet utazások céljából tettek félre. Gyermekek megtakarított pénzüket küldték el. Egy fiatalember, aki azt tervezte, hogy gitárt vesz, inkább a fiókhivatal építésére adományozta a pénzt. Mint az izraeliták a sátortemplom építése idején a pusztában, a spanyol Tanúk is adakozóknak és nagylelkű hozzájárulóknak bizonyultak mindabban, amire anyagiak terén szükség volt (2Móz 35:4–9, 21, 22). Majd önmagukat ajánlották fel — teljes időben, a szabadságuk idejére, a hétvégekre — arra, hogy a munkát is elvégzik. Spanyolország minden területéről ezrével jöttek. Más Tanúk — hogy csak néhány országot említsünk — Németországból, Svédországból, Nagy-Britanniából, Görögországból és az Egyesült Államokból csatlakoztak hozzájuk, hogy befejezzék azt, ami először lehetetlennek tűnt.

Származik-e haszon az irodalomból?

1992-ben a világközpontban és 32 fiókhivatalban adtak ki bibliai irodalmat. Ebből az irodalomból óriási mennyiség azért készült, hogy Jehova Tanúi elterjesszék. De egy sem készült  kereskedelmi célból. A döntések azt illetően, hogy milyen nyelveken nyomtassanak irodalmat, és mely országokba szállítsák azokat, egyáltalán nem kereskedelmi haszon miatt születtek, hanem kizárólag azon szempont alapján, hogy el legyen végezve az a munka, melyet Jézus Krisztus jelölt ki követői számára.

Már az Őrtorony legelső száma (1879. július, ang.) tartalmazott egy közleményt, mely szerint azok, akik túl szegények ahhoz, hogy előfizessenek (ami akkor évente csak 50 centbe [fél dollár] került), ingyen is megkaphatják, ha egyszerűen írásban kérik. Az elsődleges cél az volt, hogy segítsenek az embereknek megismerni Jehova nagyszerű szándékát.

E célból, 1879 óta igen nagy mennyiségű bibliai irodalmat terjesztettek el a nyilvánosság körében díjmentesen. 1881-ben és azután hozzávetőlegesen mintegy 1 200 000 példányt terjesztettek el díjmentesen a Food for Thinking Christians (Táplálék gondolkodó keresztények számára) című kiadványokból. Sok ezek közül 162 oldalas könyv formájában jelent meg, a többi pedig újság formában. Rengeteg különböző méretű traktátust adtak ki az elkövetkezendő évek során. Ezek nagy többségét (szó szerint több száz millió példányt) díjmentesen terjesztették el. A szétosztott traktátusok és más kiadványok száma egyre növekedett. A beszámoló azt mutatta, hogy csupán 1915-ben 50 000 000 példány traktátusról gondoskodtak mintegy 30 nyelven a díjmentes világméretű terjesztéshez. Honnan származott minderre a pénz? Nagy részben a Társulat Traktátus-pénzalapjához érkezett önkéntes adományokból.

Voltak olyan irodalmak is, melyeket hozzájárulásokért ajánlottak fel a Társulat történelmének korai évtizedeiben, de a javasolt hozzájárulást a lehető legalacsonyabb összegre szorították. Ezek között az irodalmak között voltak 350-744 oldalas bekötött könyvek. Amikor a Társulat kolportőrei (ahogy akkor ismerték a teljes idejű prédikálókat) felajánlották ezeket a kiadványokat a nyilvánosságnak, a javasolt összeget hozzájárulásként állapították meg. Szándékuk azonban nem a pénzkeresés volt, hanem az, hogy létfontosságú bibliai igazságokat juttassanak el az emberekhez. Azt akarták, hogy az emberek olvassák el az irodalmat, és fordítsák a javukra.

Többet tettek annál, mint szívességből adtak irodalmat, ha a házigazda nincstelen volt (ők maguk fizették érte a hozzájárulást). Megfigyelték azonban, hogy sok ember jobban hajlott arra, hogy elolvasson egy kiadványt, ha adott érte valamit, és természetesen, amivel hozzájárultak, azt fel lehetett használni még több irodalom nyomtatására. Mégis, azon tény kihangsúlyozására, hogy a Bibliakutatók nem anyagi nyereségre törekedtek, a Társulat szolgálati utasítást tartalmazó lapja, a Bulletin 1920. október 1-jei száma ezt mondta: „Tíz nappal azután, hogy átadtátok a füzetet [amelyik 128 oldalból állt] látogassátok meg újra az egyéneket, és győződjetek meg róla, hogy elolvasták-e azt. Ha nem, kérjétek meg őket, hogy adják vissza a könyvet, és adjátok vissza a pénzüket. Mondjátok meg nekik, hogy ti nem könyvügynökök vagytok, hanem az érdekel titeket, hogy ezt a vigasztaló és buzdító üzenetet  átadjátok mindenkinek, és ha őket nem eléggé érdekli az a tény, mely oly közelről érinti őket . . ., akkor szeretnétek olyanoknak eljuttatni a könyvet, akiket ez érdekel.” Jehova Tanúi már nem alkalmazzák ezt az eljárást, mert úgy tapasztalják, hogy más családtagok néha kézbe veszik az irodalmat és javukra fordítják azt; de amit akkoriban tettek, az nagyon is rávilágít a Tanúk valódi szándékára.

Sok éven át úgy utaltak az irodalomterjesztésükre, mint „eladásra”. Ez a meghatározás azonban némi zavart okozott, és így 1929-től kezdve fokozatosan elhagyták ezt a kifejezést. A meghatározás valójában nem illett a tevékenységükhöz, mert munkájuk nem kereskedelmi munka volt. Szándékuk nem a pénzkeresés volt. Indítékuk teljes egészében Isten Királysága jó hírének a prédikálása volt. Ezért 1943-ban az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága helybenhagyta, hogy Jehova Tanúitól nem kell megkövetelni, hogy irodalmuk terjesztése előtt házalási kereskedelmi engedélyt szerezzenek be. Ezután a kanadai bíróság jóváhagyólag idézte az amerikai Legfelsőbb Bíróságnak e döntésben hozott okfejtését. *

Jehova Tanúi sok országban rendszeresen hozzájárulási alapon ajánlották fel irodalmaikat. A javasolt hozzájárulás oly csekély volt, összehasonlítva más könyvekkel és folyóiratokkal, hogy sok ember több hozzájárulást ajánlott fel. A szervezet azonban komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy olyan alacsony szinten tartsa a javasolt hozzájárulásokat, hogy az ne haladja meg sok millió ember anyagi erőforrásait, akik nagyon kevéssel rendelkeznek e világ javaiból, de hálásan fogadják a Bibliát vagy a bibliai irodalmat. A hozzájárulás javaslásának azonban nem az volt a célja, hogy Jehova Tanúi szervezetét gazdagítsa.

Ahol a törvény a bibliai irodalom bármiféle terjesztését kereskedelmi tevékenységnek tekinti, ha a terjesztő hozzájárulást javasol az irodalomért, Jehova Tanúi boldogan hagynak ott irodalmat bárkinél, aki őszinte érdeklődést mutat, és megígéri, hogy elolvassa azt. Azok, akik adományozni akarnak valamit, hogy elősegítsék a bibliai oktatás munkáját, annyit adhatnak, amennyit jónak látnak. Ezt tették például Japánban. Svájcban a közelmúltig csak egy meghatározott összegig fogadtak el hozzájárulásokat az irodalomért; ha tehát a házigazda többet akart adni, a Tanúk egyszerűen visszaadták azt, vagy további irodalmat adtak a házigazdának. Vágyuk nem a pénzgyűjtés volt, hanem Isten Királysága jó hírének a prédikálása.

Mivel a kereszténység egyes vallásainak pénzügyi botrányai széles körben nyilvánosságra kerültek, amihez még párosult a kormányzat részéről jövő olyan irányzat, hogy kereskedelmi vállalkozások közé sorolják a vallásos tevékenységet, ezért Jehova Tanúi 1990-ben néhány változtatást eszközöltek tevékenységükben azzal a céllal, hogy bármilyen félreértést elkerüljenek. A Vezető Testület azt az utasítást adta, hogy az Egyesült Államokban minden irodalom, melyet a Tanúk terjesztenek — Bibliák, valamint traktátusok, füzetek,  folyóiratok és a Bibliát magyarázó bekötött könyvek —, hozzájárulás javaslása nélkül, csupán azon egyetlen feltétel alapján legyenek átadva az embereknek, hogy elolvassák azt. Jehova Tanúinak a tevékenysége semmiképpen sem kereskedelmi tevékenység, ez az elrendezés pedig arra szolgált, hogy még inkább megkülönböztesse őket azon vallásos csoportoktól, amelyek elüzletiesítik a vallást. A legtöbb ember természetesen tudja, hogy az ilyen irodalom kinyomtatása pénzbe kerül, és akik értékelik azt a szolgálatot, melyet a Tanúk végeznek, azok talán adományozni akarnak valamennyit, hogy segítsék a munkát. Az ilyen embereknek elmagyarázzák, hogy a bibliai oktatás világméretű munkáját, melyet Jehova Tanúi végeznek, önkéntes adományokból támogatják. Az adományokat boldogan elfogadják, de nem kérik azokat.

Akik részt vesznek a szántóföldi szolgálatban, nem anyagi haszonért teszik. Odaadják idejüket, és utazási költségeiket is maguk fizetik. Ha valaki érdeklődést mutat, úgy intézik, hogy minden héten visszamenjenek, és teljesen ingyen személyes oktatást nyújtsanak a Bibliából. Csak az Isten és a felebarátaik iránti szeretet indíthatja őket arra, hogy állandóan ilyen tevékenységgel legyenek elfoglalva, gyakran a közönnyel és nyílt ellenállással szemben is.

A Jehova Tanúi világközpontjába vagy fiókhivatalaiba érkezett pénzt nem a szervezet vagy valamely egyén gazdagítására használják fel, hanem arra, hogy előmozdítsák a jó hír prédikálását. Még valamikor 1922-ben Az Őrtorony arról számolt be, hogy az európai gazdasági állapot miatt a Társulat számára ott nyomtatott könyveket főleg az amerikai iroda fizette ki, és gyakran az önköltségi ár alatt hagyták ott az embereknél. Bár Jehova Tanúi most sok országban működtetnek nyomdai létesítményeket, néhány ország, ahova irodalmat szállítanak, nem képes semennyi pénzt sem kiküldeni az országból, hogy fedezze a költséget. Azokban az országokban, ahol Jehova Tanúi elegendő anyagiakkal rendelkeznek, nagylelkű önkéntes adományaik segítenek pótolni az olyan országokban levő hiányt, ahol csak kevéssel rendelkeznek.

A Watch Tower Society mindig is arra törekedett, hogy a rendelkezésére álló minden anyagi forrást a jó hír további prédikálására használja fel. Charles Taze Russell mint a Társulat elnöke, 1915-ben ezt mondta: „Társulatunk nem földi gazdagság felhalmozására törekszik, hanem inkább pénzét feláldozó intézmény. Bármit, amit Isten gondoskodása kéregetés nélkül küldött el hozzánk, igyekszünk az Úr Szavával és Szellemével összhangban a lehető legbölcsebben felhasználni. Már régen ezelőtt kijelentettük, hogy ha a pénzalap megszűnik, ezzel arányosan megszűnik a Társulat tevékenysége is; és amint a pénzalap gyarapszik, a Társulat tevékenysége is fokozódni fog.” A Társulat továbbra is pontosan ezt teszi.

A szervezet egészen mostanáig használ fel rendelkezésre álló pénzt arra, hogy utazófelvigyázókat küldjön ki a gyülekezetek megerősítésére, és hogy bátorítsák azokat a nyilvános szolgálatukban. Továbbra is küld ki misszionáriusokat és a Szolgálati Kiképző Iskola végzőseit olyan országokba, ahol különleges a szükség. Bármilyen összeg álljon rendelkezésre erre a célra, különleges  úttörőket is küld olyan területekre, ahol még csak keveset vagy egyáltalán nem prédikáltak a Királyság-üzenetről. Amint arról Jehova Tanúi évkönyve 1993 beszámol, az azt megelőző szolgálati év során 45 218 257,56 dollárt költöttek ilyen célokra.

Nem személyes nyereségért szolgálva

Sem a Vezető Testület tagjai, sem a törvényes képviseleteinek tisztviselői vagy a szervezettel kapcsolatban álló más kiváló egyének nem tettek szert anyagi haszonra Jehova Tanúi munkájának eredményeként.

C. T. Russell-lel kapcsolatban, aki a Watch Tower Society elnökeként szolgált több mint 30 évig, az egyik társa ezt írta: „Miután megbizonyosodott róla, hogy cselekedete a Szentírás szellemével megegyezik, és hogy szándékának őszinteségét igazolja, elhatározta: 1. hogy életét teljes-tökéletesen a megismert igazságnak szenteli, 2. hogy vagyonát a mű hirdetésére használja fel, 3. hogy a gyűléseknél a pénzgyűjtést mellőzni fogja, 4. s hogy ha saját vagyona kimerül, a mű tovább folytatásánál csak a teljesen önkéntes adományokra szorítkozik.”

Ahelyett hogy a maga számára anyagi vagyonszerzésre használta volna vallásos tevékenységét, Russell testvér minden pénzét az Úr munkájára költötte. Halála után Az Őrtorony erről számolt be: „Saját vagyonát teljesen annak az ügynek áldozta, melyre életét adta. Havonta mindössze 11 dollárt vett fel névleges összegként a személyes kiadásaira. Úgy halt meg, hogy egyáltalán semmi vagyont nem hagyott maga után.”

Azokkal kapcsolatban, akik majd folytatni fogják a Társulat munkáját, Russell testvér kifejezte végrendeletében: „Ami az ellenszolgáltatást illeti, a fizetést illetően bölcsnek látom megtartani a Társulat múltbeli eljárását — vagyis hogy senki se kapjon fizetést; hogy csupán egy ésszerű költség legyen engedélyezve azok számára, akik bármilyen módon is a Társulatot vagy annak munkáját szolgálják.” Azokat, akik a Társulat Bétel-otthonaiban, irodáiban és üzemeiben szolgálnak, valamint a Társulat utazó képviselőit, csupán élelemmel, hajlékkal és egy mérsékelt összeggel látják el a kiadásaikra — ami elegendő a közvetlen szükségletekre, de „nem biztosítja a  . . . pénz felhalmozását”. Ugyanez az irányadó mérték érvényes napjainkban is.

Akiket Jehova Tanúi világközpontjában különleges teljes idejű szolgálatra fogadtak el, mindannyian aláírtak egy szegénységi fogadalmat, amint azt a Vezető Testület minden tagja, valamint a Bétel-család összes többi tagja is tette. Ez nem azt jelenti, hogy ők egy örömtelen, minden kényelem nélküli életet élnek. Azt azonban jelenti, hogy részrehajlás nélkül megosztják a legszerényebb ételt, hajlékot és költségtérítést, amelyet mindenkinek biztosítanak, aki ilyen szolgálatban áll.

Így a szervezet teljesen az Istentől kapott segítség függvényében folytatja munkáját. Kényszer nélkül, de valódi szellemi testvériségként, mely a föld minden részére kiterjed, Jehova Tanúi boldogan használják fel javaikat annak a munkának a végzésére, mellyel felséges égi Atyjuk, Jehova bízta meg őket.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 340. oldalon]

„Ez a Társulat sem nem hatalmaz fel, sem nem hagy jóvá . . . pénzkéregetést”

[Oldalidézet a 342. oldalon]

A fő hangsúly az igazság másokkal való megosztásának értékén van

[Oldalidézet a 343. oldalon]

A tények egyszerű és őszinte bejelentése

[Oldalidézet a 344. oldalon]

A gyülekezetek segítenek egymásnak, hogy meglegyen a szükséges Királyság-termük

[Oldalidézet a 345. oldalon]

A legtöbb hozzájárulás olyan egyénektől származik, akiknek csak szerények az anyagi javaik

[Oldalidézet a 348. oldalon]

Sok irodalmat terjesztettek el díjmentesen — ki fizeti meg azok árát?

[Oldalidézet a 349. oldalon]

Boldogan hagynak ott irodalmat bárkinél, aki őszinte érdeklődést mutat, és megígéri, hogy elolvassa azt

[Oldalidézet a 350. oldalon]

Mit tesznek azzal a pénzzel, melyet adományként kapnak?

[Oldalidézet a 351. oldalon]

„Saját vagyonát teljesen annak az ügynek áldozta, melyre életét adta”

[Kiemelt rész a 341. oldalon]

Isten nem kéreget

„Ő, aki ezt mondta: »Ha megéhezném, nem mondanám meg néked, mert enyém e világ és ennek mindene . . . De nem fogadhatok el tulkot a te házadból, vagy bakokat a te aklaidból; mert enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken« (Zsolt 50:12, 9, 10), képes folytatni az ő nagy munkáját, anélkül hogy pénzt kéregetne akár a világtól, akár az ő gyermekeitől. Nem fogja semmilyen áldozatra kényszeríteni gyermekeit az ő szolgálatában, s nem is fogad el tőlük semmi mást, mint jókedvű, önként adott felajánlást” („Zion’s Watch Tower”, 1886. szeptember, 6. o.).

[Kiemelt rész a 347. oldalon]

Az adományok nem mindig pénz formájában érkeztek

A Queensland távoli északi részén élő Tanúk négy nyerges vontatóra való első osztályú faanyagot dolgoztak fel és küldtek el az Őrtorony-építkezés színhelyére, Sydney-be (Ausztrália), melynek akkori hozzávetőleges értéke 60 000 és 70 000 ausztrál dollár között volt.

Amikor Elandsfonteinben (Dél-Afrika) az Őrtorony-üzemet nagyobbították, egy indiai testvér telefonált, és azt kérte, hogy legyenek szívesek átvenni 500 zsák (egyenként 50 kilós) cementet adományként — mindezt olyankor, amikor az országban hiánycikk volt a cement. Mások a teher­autójukat ajánlották fel használatra a Társulat számára. Egy afrikai testvérnő fizetett egy vállalatnak, hogy az szállítson le 15 köbméter építési homokot.

Hollandiában, amikor az új fióklétesítmények készültek Emmenben, óriási mennyiségben adományoztak szerszámokat és munkaruhát. Egy testvérnő, bár nagyon beteg volt, a tél folyamán minden munkás számára kötött egy pár gyapjúharisnyát.

Azért, hogy egy új fiókhivatal és egy esetleges nyomda épüljön Lusakában (Zambia), az építési anyagokat más országokban levő Tanúk pénzéből vásárolták. Azokat az anyagokat és felszereléseket, melyek helyileg nem álltak rendelkezésre, teherautón adományként szállították Zambiába az ott folyó munkálatokhoz.

1977-ben egy ecuadori Tanú 34 hektár földterületet ajándékozott. Egy kongresszusi termet és egy új fiókkomplexumot építettek oda.

A helyi Tanúk Panamában rendelkezésre bocsátották otthonukat, hogy elszállásolják az önkéntes munkásokat; néhányan, akik rendelkeztek buszokkal, a szállításról gondoskodtak, mások pedig az építkezés területén felszolgált 30 000 ételadagról.

Az arbogai (Svédország) építkezés munkásai számára az egyik gyülekezet 4500 péksüteményt sütött és küldött el. Mások mézet, gyümölcsöt és dzsemet küldtek. Az építkezés helyszínének közelében az egyik földműves — bár ő nem Tanú — két tonna sárgarépát adott.